Dezső Kosztolányi – Monologue

J’ai aimé la vie. Celle qui palpite,
celle qui court, qui vole au rythme du sang.
Et j’ai fait collecte de coeurs, de chères
têtes languissantes, de mains bénies
aux veines bleues de bons vieillards, d’yeux d’enfant
enchanteurs aux cils drus.
Maintenant, naturellement, je vocifère
en battant furieusement de mes mains vides.
Qu’ai-je fait, collectionneur dément,
homme d’affaires malencontreux, raté,
butor ambitieux, qu’ai-je fait ?
Que n’ai-je fait collecte de pierres
sans coeur et rudes, entassé des minerais
de fer grossier : tous maintenant resteraient là
à veiller ma vie diminuante d’une grimace froide
comme son or épie un avare.
Mais j’ai perdu la raison pour ce qui se perd,
Mais j’ai adoré tout ce qui tombe en morceaux,
qui se gâte plus vite que les framboises ou les poissons.

*

Magánbeszéd

Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.
És sziveket gyüjtöttem. Elhanyatló,
kedves főket, jó aggok kékerű,
áldott kezét, kisgyermekek csodás,
seprős-pillájú, büvös szemeit.
Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapkodom üres
kezem. Jaj, jaj én eszelős
gyüjtő, felsült, rossz üzletember,
nagyralátó fajankó, mit miveltem?
Gyüjtöttem volna inkább szivtelen,
durva követ, goromba vasércet
halomra rakva, mind-mind itt maradna
vigyázva elfogyó életem hideg
vigyorral, mint zsugorit az arany.
De megvesztem azért, ami elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, ami széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.

***

Dezső Kosztolányi (1885-1936) – Anthologie de la poésie hongroise

(Sagittaire, 1936) – Traduit du hongrois par Jean Hankiss et Léopold Molnos-Müller.