RÊVE D’AMANTE
Je me suis présentée aux gardes du palais et à sa maisonnée
aussi belle que lui : ses enfants étaient blonds, élancés, délicats.
Sur le flanc d’un coteau, la maison. Fin de rue ombragée.
Devant le portail, ils me faisaient des signes : ils m’attendaient déjà.
Leur chien jadis était mon chien. Je leur ai porté une image
pour leur montrer quel chien j’avais dans le passé.
Nous nous aimions, faisions des projets de voyage
vivre ensemble dans une paix couleur de thé.
Sa compagne, une aveugle, briquait l’escalier blanc,
il la montra du doigt et me dit : Ma compagne
En s’inclinant, son dos frissonna tendrement,
moi, j’attendais que sur le toit il m’accompagne.
Je vivais avec eux. Mon travail ? Porteuse
d’ombrelle et puis la garde des enfants,
cependant nuit et jour, au-dessus de mes forces amoureuse,
j’allais et je venais dans les escaliers blancs.
Une tempête un jour attaqua : du jardin
je rentrais les jouets, les oreillers légers,
et comme on lève les yeux d’un livre vide et sans fin
soudain de tout cela je vis la vanité.
Alors, je leur ai coupé la tête et soigneusement
les ai placés dans des verres bien lavés, la face la première,
le long des marches de marbre, tout en veillant
que pas une goutte de sang ne tombe sur la pierre.
J’ai pleuré, mais je sais que je n’étais pas folle
et que son regard seul a changé le réel
J’ai souffert de ne plus voir ce front qu’auréole
l’étreinte, pailleté de sueur, solennel.
(traduit du hongrois par Guillaume Métayer, in Trois poètes hongrois, Dijon, éditions du Murmure, 2009, p. 18-21)
* * *
Dans le livre du poète qui ne vit déjà plus,
près du poème écrit sur une femme,
qui déjà ne vit plus, comme une fleur de boue,
est demeurée l’empreinte de pas de mon chat :
il s’y glissait toujours, parce que
les fentes entre les pages l’intriguaient fortement,
il attendait qu’un jour en sorte la souris,
(ce chat aussi a disparu il y a longtemps)
et, de fait, aux tréfonds du tunnel
de papier, quelque chose constamment tangue :
nous remisons ceci, cela entre les pages,
pour mettre les hasards sous presse.
(traduit du hongrois par Guillaume Métayer, in Trois poètes hongrois, Dijon,
éditions du Murmure, 2009, p. 16-17)
versions originales des poèmes, en hongrois, en cliquant sur lire la suite....
Par Guillaume Métayer
Bio-bibliographie de Krisztina Tóth
S’abonner
à Poezibao
Une de Poezibao
A SZERETŐ ÁLMA
Palotaőrnek jelentkeztem, szép volt a háza népe,
akárcsak ő maga: gyermekei szőkék, nyúlánkak.
Domboldalon feküdt a ház, egy árnyas utca vége.
Integettek a kerítés előtt, már vártak.
A kutyájuk egykor az én kutyám volt. Vittem egy rajzot,
hogy megmutassam, milyen kutya volt régen.
Szerettük egymást. Tervezgettük, hogy majd ott
élünk mindannyian, teaszín békességben.
A feleség vak volt, a fehér lépcsőt sikálta,
ő meg rámutatott és azt mondta, a feleségem.
Ahogy lehajolt hozzá, csupa gyöngédség volt háta,
én pedig vártam, hogy a tetőtérbe fölkísérjen.
Ott éltem velük, napernyőket hordtam a kertben,
ez volt a munkám, és vigyáztam a gyerekekre,
miközben éjjel-nappal, erőmön felül szerettem
a széles, fehér lépcsőkön járva-kelve.
Aztán egyszer zivatar támadt, hordtam be kintről
a játékokat és kispárnákat a teraszra,
és mint aki végtelen, üres könyvből tekint föl,
hirtelen rádöbbentem, hogy mindennek semmi haszna.
Fejüket akkor levágtam és kimosott üvegekbe
helyeztem gondosan, mindet arccal előre
a márványlépcsők szélén, arra is ügyelve
hogy ki ne löttyenjen közben a vér a kőre.
Sírtam is, azt hiszem, de tudtam, hogy nem vagyok őrült,
hogy az ő nézésétől fordultak a dolgok át,
és fájt, hogy nem láthatom többé nemzéstől megdicsőült,
verejtékflitteres, ünnepi homlokát.
(Magas labda, Budapest, Magevtő Könyvkiadó,
2009)
AZ EGÉRRŐL
A költő könyvében, aki már nem él,
a vers mellett, melyben egy nőről ír,
aki nem él már, mint egy sárvirág
megőrződött a macskám lábnyoma:
odalopódzott mindig, mert nagyon
izgatta őt a lapok közti rés,
várta, hogy egyszer kijön az egér,
(régen elveszett az a macska is),
és tényleg, ott a papíralagút
mélyén valami folyton imbolyog:
elteszünk ezt-azt a lapok közé,
lepréselni a véletleneket.
(Síró ponyva, Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 2004)