GRAND MONOLOGUE
Revient le règne des Français
La Grande Chevalerie s’émeut à nouveau
Escorte encore un nouveau mauvais roi vers
La Terre Sainte, mais à mi-chemin, elle combat
Et dans l’Imperdable Bataille
Tout le monde succombe, eux et leurs ennemis
Ici-bas, cependant, on apprend simplement
Qu’il y a eu du tonnerre et qu’il a plu, pendant
La nuit : le mardi annoncé dans les prévisions,
Revint le règne des Français.
Par les Français nous entendons le passé
Le Gothique, l’Ancien Régime, la Terreur,
Dans leur style inimitable,
Comme une seule fois vécut et mourut l’homme,
Le Gothique, l’Ancien Régime, la Terreur:
Par là, nous entendons l’Église, les Jardins
De la Cour, et les monstrueuses chambres à gaz,
Puis nous les oublions. C’est la fin.
Les jardins, l’Église, et la chambre à gaz, tout
D’un coup, dans la lumière d’un dimanche midi bien chaud,
Deviennent inaccessible maison dans la plaine du Pô :
Dans sa cour, une vieille voiture à visage de prêtre
Et 1938, à jamais,
L’année de naissance de notre mère
La grande louche dans le bouillon
Avant le déjeuner a disparu une longue minute
Nous avons un long après-midi en perspective
A présent, plus de signes, ils se sont apaisés
Et la nuit, le feuillage de notre santé
Murmure dans le vent sans nous faire frémir,
Car nous sommes devenus la forêt, et dans la maison
Seul un écran vide murmure, la mer
Au lieu du chemin de notre vie
Une obscure allée et le rien.
István Kemény, Deux fois deux, traduction de Guillaume
Métayer, Paris, Caractères, coll. "Planètes", 2008, p. 18.
•
GANT
Toi qui sais conduire, tu
freinerais si tu voyais
un gant jeté sur la route
devant toi, là où le feu
de signalisation,
illumine en vert, rouge ou
orange et, s’il se fait tard,
juste en orange, les clous,
tu croirais qu’un hérisson,
ou bien quelque autre animal
a été écrasé là ;
disons que tu aies le temps,
et aussi l’envie de vivre
et de laisser d’autres vivre,
de t’arrêter, de descendre
tout en vitupérant contre
ce crétin de hérisson,
ou que tu te rendes compte
qu’il ne s’agit que d’un gant,
que tu n’accélères pas
si ce n’est pas déjà fait,
mais descendes et ainsi
constates que c’est un gant,
un gant posé sur la route,
et, étant le seul ici,
sûrement posé pour toi,
attendes ceux qui l’ont fait,
et si nul ne vient, alors
attendes ceux qui l’ont fait,
et si nul ne vient, alors
tu sais qu’ils ne viendront plus,
mais on ne peut pas quand même
tout imputer au hasard ?
Je te pose la question
car je ne sais pas conduire
et affalé sur les clous
j’y suis couché, comme un gant,
en vert, en rouge, en orange,
à cette heure-là déjà
en orange seulement,
le feu clignote sur moi,
moi aussi, je suis perdu,
moi aussi, on me retrouve,
je vais par deux et vais seul,
je suis seul comme mon doigt
n’importe lequel des cinq,
car je ne signifie rien,
mais on ne peut pas quand même
tout imputer au hasard.
István Kemény, Deux fois deux, traduction de Guillaume Métayer, Paris, Caractères, coll.
"Planètes", 2008, p. 78-79.
(Version originale des poèmes en cliquant sur « lire la suite...)
par Guillaume Métayer
Bio-bibliographie d’István
Kemény
S’abonner
à Poezibao
Une de Poezibao
NAGYMONOLÓG
Eljön megint a franciák uralma
A Nagy Lovagság újra meghatódik
És elkísér egy újabb rossz királyt a
Szentföld felé, de félúton csatázik
S az Elveszíthetetlen Ütközetben
Mindenki meghal, ők s az ellenségük
A földön ezzel egyidőben annyi
Derül ki majd, hogy dörgött és esett az
Éjjel: a prognózis szerinti keddre
Eljött megint a franciák uralma.
A franciák alatt a múltat értjük
A Gótikát, az Ancient, a Terrort
Megismételhetetlen stílusukban
Ahogy csak egyszer élt és halt az ember
A Gótika, az Ancien, a Terror
Alatt viszont a Templomot, az Udvar
Kertjét s a szörnyű Gázkamrákat értjük
És egyszer elfelejtjük. Itt a vége.
A kert, a templom és a kamra egyszer-
Csak jó meleg vasárnap déli fényben
Érinthetetlen pó-vidéki ház lesz
Az udvarán öreg pap-arcú auto
S 1938, örökre
Az édesanyánk születési éve
A nagy merőkanál a húslevesben
Ebéd előtt egy hosszú percre eltűnt.
Egy hosszú délután elébe nézünk
Jelek most nincsenek, lecsillapultak
És nem borzongunk, hogyha éjszakánként
Az egészségünk lombja zúg a szélben
Mert mi lettünk az erdő, és a házban
Csak egy üres képernyő zúg, a tenger
Az emberélet útjának helyén
Egy nagy, sötétlő allé és a semmi.
(A néma H, Budapest, Pesti Szalon, 1996)
KESZTYŰ
Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zébrát
közlekedési lampa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek mint egy kesztyű.
pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.
(Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006)